Túlóráztam.
Nem tudom úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. »
Ennyi az egész.
A fejében az én korlátaim a probléma, nem az, hogy ő úgy döntött, hogy a munkám ingyenes.
A ruhával távozott. Nincs fizetés. Nincs terv. Csak egy mosoly és egy “Szeretlek, drágám, küldj nekem üzenetet később!” a válla fölött.
Próbáltam magamnak azt mondani, hogy stresszes.
Többször is írtam neki a számláról. Mindig kikerülte a ki.
Próbáltam magamnak azt mondani, hogy stresszes.
Ha felhívtam volna, azt mondta: “Beszélhetnénk később? A ceremónia helyszínén vagyok” vagy “Ethan anyjával vagyok, forgalmas van, holnap hívlak.”
A holnap sosem jött el. Aztán rájöttem valami egyszerű és ostobaságra. Még mindig nem kaptam meghívót az esküvőre.
Eleinte kifogásokat kerestem neki — talán lassan érkezett a level, talán személyesen kézbesítette, és hamarosan találkozom vele. De egy héttel az esküvő előtt, amikor még mindig nem kaptam semmit, felhívtam őt.
Mondtam: “Szia”, próbáltam lazán hangzani. “Most jöttem rá, hogy soha nem kaptam meghívót. Történt valami a postával? »
A holnap sosem jött el.
És ekkor jöttem rá valami egyszerű és ostobaságra.
Túl sokáig hallgatott.
“Ó,” mondta. “Igen. Erről beszélünk. »
“Mi a baj?”
Egy kis együttérző sóhajt engedett ki, amitől összeszorítottam a fogam.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
