“Claire, tudod, mi az,” mondta. “Ethan szülei nagyon követelőzőek. Sok üzletembert, fontos vendéget hívnak meg. Ez… egy bizonyos típusú közönség. »
“Ethan szülei nagyon különlegesek.”
Vártam, hogy azt mondja: “Ó, persze, hogy jössz.”
Nem tette.
Ehelyett azt mondta: “Ez nem nagy esküvő. Válogatónak kellett lennünk. »
Így hát feltettem az egyetlen kérdést, ami még hátra maradt.
“Szóval… Nem vagyok meghívva?
Habozott. “Claire, ne vedd személyesen. Tudod, hogy szeretlek. Csak az van, hogy… Varrónő vagy. Nem igazán ismered Ethan világát. »
“Nem nagy esküvő.
Válogatónak kellett lennünk. »
Így van, mondták. Nem kegyetlenül mondják. Csak lazán. Mintha egy össze nem illő szék lennék a berosolyált nappalijában.
Nem kiabáltam. Nem könyörgöttem.
Csak annyit mondtam: “Rendben, értem.”
És végre megértettem.
Nem tartott családnak.
“Rendben, értem.”
Segítőként látott engem.
Otthon maradtam az esküvőjén. Dolgoztam egy kicsit, anyukámnál jelentkeztem, mostam ruhát, próbáltam nem elképzelni, hogy a ruhám, amit készítettem, végigsétáljon a folyosón nélkülem.
Úgy gondoltam, megtanultam egy drága leckét, és ennyi volt.
Néhány órával a fogadás után csörgött a telefonom. Nina volt, egy másik barátom, aki néha asztali pincérként dolgozik rendezvényeken, amikor nincs iskolában.
Válaszoltam, valami normális vártam.
Segítőként látott engem.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
