“Nem, ez rendben van. Ez elég jó. Fel fogom viselni. »
Leszállt a székről, és elkezdte levenni a ruhát, mintha végeztünk volna.
Ahogy óvatosan behajtotta a ruhazsákba, megköszörültem a torkom.
Sóhajtott.
“Rendben,” mondtam, halkan hangon. “Szóval, mikor akarod, hogy megállapodjunk? El tudom küldeni az anyag és a munka összegét. »
Sophie egy pillanatra megdermedt. Aztán becsukta a táskáját, és felült, mintha valami kissé idegesítő dolog jutott volna eszébe.
“Claire… Mondta lassan. “Tényleg muszáj ezt megtennünk?”
“Mit?”
“Fizess,” mondja, furcsa kuncogással. “Nem mondom, hogy nem dolgoztál keményen, de te vagy a legjobb barátom. És őszintén szólva, nem úgy alakult volna tökéletesen—tökéletesen, érted? »
“És őszintén szólva, nem úgy alakult volna tökéletesen, érted?”
A gyomrom elromlott.
“Megígérted, hogy fizetsz, ha vége lesz.”
“Igen, de gondolkodtam rajta,” mondta. “Úgyis esküvői ajándékot akartál adni. Sokkal jelentősebb, mint egy kenyérpirító. Nevezzük az ajándékodnak. »
A kezem remegni kezdett. “Sosem mondtam, hogy ingyenes lesz. Azt mondtad, kifizeted az egész összeget. »
“Sosem mondtam, hogy ingyenes lesz.”
Az arckifejezése kissé megkeményedett. “Miért csinálsz nagy ügyet belőle? Mi vagyunk a legjobb barátok. Tudod, most nincs plusz pénzem. »
“Sophie, ez a munkám. Az anyagokat a saját zsebemből fizettem. Túlóráztam. Nem tudom úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. »
A szemét forgatja. “Istenem, Claire, ne csináld furcsán a dolgokat. Ez az én esküvőm. »
“A saját zsebemből fizettem a felszerelést.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
