“Semmi baj,” gondoltam. “Majd megtéríti, ha végez.”
A következő hónapban az életem teljes egészében a munkáról, anya, az esküvői ruháról, alvásról, próbára épült.
Befejeztem a szertartásomat a szalonban, mosolyogtam azokra a menyasszonyokra, akik sosem emlékeznének a nevemre, aztán hazavonszoltam magam, és addig fogtam a csipkét, amíg az ujjaim fájtak.
Sophie szív emojikkal írt nekem, hogy “Hogy van a babám?”, és TikTokokat küldött látványos fátyl felforgatásokkal.
Minden próbán elragadtatott volt. “Úristen, Claire, ez tökéletes!”
A következő hónapban az életem teljes egészében a munkáról szólt.
Tükörszelfiket készített, elküldte őket a koszorúslányai csoportos csevegésébe, sőt, még egy kicsit sírt is.
Szóval igen, amikor néhány héttel az esküvő előtt eljött az utolsó próbára, nem számítottam problémára. Felvette a ruhát, a tükör elé fordult, és megcsinálta azt a lassú, értékelő fordulatot, amit a menyasszonyok szoknak.
Először mosolygott. Aztán valami megváltozott. A szája eltorzult.
“Hmm,” mondta, miközben a derekát húzta. “Nem tudom… Nem pont olyan, mint a képen. »
“Nem tudom…
Nem pont olyan, mint a képen. »
Éreztem, hogy összeszorul a gyomrom.
“Mit értesz ez alatt? Legutóbb imádtad. »
Vállat vont, szemei még mindig a tükörre szegeztek. “Igen, de most, hogy vége, apró dolgokat látok.” Megcsípte a szoknyát. “Például a csipke egy kicsit… Más? És a szoknya nehezebbnek tűnik, mint gondoltam. »
Ez szó szerint ugyanaz a csipke, amit te választottál, ezt akartam mondani. Ugyanaz a szoknyát, amibe te is bebújtál, és amit “álomnak” neveztél.
“Mintha a csipke egy kicsit… Más? »
“Ha van valami konkrét, amit szeretnél módosítani, szólj, és megjavítom,” mondtam.
Sóhajtott.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
