“Ne játszz velem. Savannah azt mondja, hogy hívtál embereket.”
Mosolyogtam, bár senki sem látta. “Legyen szép estét, anya.”
Aztán letettem a telefont.
Ezután igazán elkezdődött a hívások.
Savannah. Az anyám. Két unokatestvérem, akit szerettem, hármat nem, az apám, aztán megint Savannah. Éjfélre huszonkét elhagyott hívásom volt, és egy üzenet apámtól, amin egyszerűen így szólt: Zavarba hozod a családot.
Hosszú ideig bámultam azt.
A család megszégyenítése nyilvánvalóan nem az volt, hogy nyilvánosan kizárták a nővéredet az esküvői eseményekről.
Olyan volt, hogy a visszautasítottaknak máshová jutott.
A szombat délután világos és hideg volt, az a tiszta észak-kaliforniai fény, ami minden levelet szándékosnak látszott.
Savannah napai helyszínén a menyasszonyi ebéd négy főre volt kitűzve. Az Alder Ridge-nél a vacsorám fél öt órákor kezdődött, pont elég későn ahhoz, hogy az emberek eldönthessék, hol akarnak lenni, anélkül, hogy úgy tennék, mintha mindkettőre elmehetnének. Naomi túlszárnyalta magát. A teraszt vászonfutók, alacsony fehér rózsák, hurrikánüvegből készült gyertyák és hosszú asztalok díszítették, amelyek a szőlőültetvény nyugati lejtőjére néztek. Egy jazztrió hangolt a szökőkút mellett. A személyzet csendben haladt át a gyeppen, tálcákkal, amelyek csillogó rózsát és kis rákpirítósokat tartalmaztak. Gyönyörű, drága és könnyedén olyan volt, ahogy csak komoly erőfeszítés képes rá.
Fekete selyemruhát viseltem, és nem volt családi bűntudatom.
Az elsőként Denise néni érkezett, vörös rúzssal és olyan nő testtartásával, aki túlélte valami nehezebbet, mint a társadalmi kegyetlenséget. Ezután jött Carol virágokkal, Becca a barátnőjével, Ray bácsi tengerészkék blézerben, majd unokatestvérek és családi barátok kettesben és hármasban. Minden autóval, amely áthaladt a kapun, a légkör egyre inkább a sértettségtől a megkönnyebbüléshez közeledett.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
