„2. rész
Mire visszaértem Sonomába, már nem éreztem fájdalmat, és elkezdtem hatékonynak érezni magam.
Ez mindig is a veszélyesebb verzióm volt.
Naplemente előtt hajtottam be az Alder Ridge szőlőskert vaskapuján. A szőlősorok aranyzölden húzódtak a dombok felett, a főépület úgy ragyogott az utolsó sugarakban, mint egy magazinból. Hét évvel korábban vettem az ingatlant, amikor félig csődben volt, rosszul irányították, és túl drága volt bárki értelmes ember számára. Akkoriban a családom Lila kis vidéki szerencsejátékának nevezte. Aztán beindultak a magánkóstolók, az esküvőket elkezdték másfél évvel előre lefoglalni, és a „szerencsejáték” azzá a fajta vagyonnal rendelkező rokonokká vált, amivel a vagyonnal rendelkezők dicsekednek anélkül, hogy valaha is megértenék, mennyi munkával építették.
Leparkoltam a kóstolópajta mellett, és felhívtam a rendezvényszervezőmet, Naomi Blake-et.
„Kérlek, mondd, hogy nem fogsz arra kérni, hogy javítsak meg valami őrültséget” – mondta, amikor válaszolt.
„Azt fogom kérdezni, hogy szabad-e a szombat este.”
Szünet. „A terasz?”
„Az egész birtok.”
Újabb szünet, ezúttal rövidebb. Naomi elég jól ismerte a hangomat ahhoz, hogy hallja, mikor jegesedett fel az érzelem elszántsággá. – Most van – mondta. – Mi történt?
– A nővérem nyilvánosan lemondott a meghívottról az esküvőjéről.
Naomi egyszer kifújta a levegőt. – Hány embert szeretnél?
Kinéztem a szőlősorokra, a kőből készült teraszra, ahol sötétedés után lámpások világítottak, a hosszú parasztházasztalra az olajfák alatt, arra a helyre, amit én építettem senki jóváhagyása nélkül. – Mindenkit kizárt.
Ez Eleanor nagymamával kezdődött.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
