“Gondolkodtam az íráson, de nem tudtam, hová küldjem a leveleket. És egy idő után… Azt hittem, továbbléptél. Azt hittem, nyár után visszajövök, talán újra felveszem a dolgokat. De apámnak évekig szüksége volt rám. Mire visszanéztem, már eltűntél.”
Lassan kortyoltam a kávét.
“Mindig is kíváncsi voltam,” mondtam. “Egy nap ott voltál, aztán… semmi.”
Daniel lenézett. “Sosem hagytam abba a gondolást rólad, Susan. De nem azért jöttem ide, hogy bármit várjanak. Tudom, hogy ez egy élet volt.”
A kabátjába nyúlt, ujjai enyhén remegtek, és elővett egy kis dobozt. Óvatosan közénk helyezte.
“Ezt az életem minden szakaszában átvittem” – mondta. “Azt terveztem, hogy a diploma után adom neked. Egész végzős évben spóroltam rá, kihagytam az étkezéseket és hétvégéket dolgoztam. De sosem volt rá lehetőségem.”
Lassan kinyitottam a dobozt.
Belül egy aranygyűrű volt.
Egyszerű, sima, kövek és díszítés nélkül. Csendesen gyönyörű.
“Nem tartottam meg, mert azt hittem, együtt leszünk,” mondta. “Megőriztem, mert a tiéd volt. Azt akartam, hogy tudd, számítasz vagy, hogy szeretnek.”
Nem tudtam beszélni.
Összeszorult a torkom, könnyek nyomultak a szemem mögé, de visszatartottam őket. Nem voltam éppen szomorú. Valami mélyebb volt — valami kimondatlan súlya, amely végre megtalálta a helyét.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
