“Sosem házasodtam meg,” mondta halkan. “Párszor majdnem volt, azt hiszem. De senki sem keltette el úgy velem, mint te. Tudom, drámainak hangzik.”
“Nem az,” mondtam. “Nekem nem.”
Sokáig ültünk ott, az eső finoman kopogott az ablakokon.
Kint folytatódott az élet. Bent csak ültünk és lélegeztünk.
Megkérdezte az életemről.
Elmeséltem neki Meganről, a fiúkról és a házasságról, ami idővel elhalványult — nem egy összeomlással, hanem egy csendes széteséssel. Beszéltem az éjszakai műszakokról, az unokáim által imádott rajzfilmekről, és arról, hogyan változik az élet, amikor szükség van rád.
“Azt hittem, jó életet építettél,” mondta.
“Igen,” válaszoltam. “Nem az, amit elképzeltem, de igen.”
Mosolygott, szemei ugyanúgy összeráncoltak, mint régen.
Nem tettettük újra úgy, mintha fiatalok lennénk, és nem rágódtunk azon, ami lehetett volna. Ez a rész véget ért. Ami számított, az az volt, hogy most ott vagyunk.
Amikor eljött az idő, hogy elinduljon, nem kért semmit. Nem nyúlt a kezemért, és nem hajolt előre. Egyszerűen felállt, óvatosan a kezembe tette a dobozt, és azt mondta: “Köszönöm, hogy újra láthatlak.”
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
