“Én sem,” ismertem el.
Leültünk. Két kávé már várt — egy előtte, egy még forró nekem.
“Gondolom, még mindig feketét veszed,” mondta.
“Jól találtad.”
Hosszú szünet következett — nem kínos, hanem nehéz. Egyikünk sem tudta, hol kezdjük.
“Tartozom neked magyarázattal,” mondta végül, kezei a bögréje köré fonódva.
Bólintottam, teret adva neki, hogy beszéljen.
“Minden olyan gyorsan történt,” kezdte. “Apám összeesett. Stroke-ot kapott. Azt hittük, felépül, de aztán jöttek a rohamok, a zavarodottság. Folyamatos gondoskodásra volt szüksége. Anyám szétesett, a bátyám még középiskolás volt, és hirtelen minden rám esett.”
Néztem az arcát, ahogy visszatértek azok az emlékek súlya.
“A szüleim kivettek az iskolából. Nem volt vita. Egy héten belül összepakoltunk és öt állammal arrébb költöztünk — a semmi közepére. Olyan érzés volt, mintha eltűnne. Még csak fel sem tudtalak hívni.”
Sóhajtott.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
