Mi van, ha házas? Mi van, ha beteg? Mi van, ha ez mind hiba?
De tudnom kellett.
Látnom kellett őt.
A kávézó majdnem üres volt, amikor megérkeztem. Sötétkék pulóvert viseltem — az egyik szebbjemet — és egy kis pirosítást is hozzáadtam, pedig hetek óta nem sminkeltem.
Már ott volt.
Daniel felállt, amikor meglátta, hogy belépek, pont úgy, mint régen, mintha ösztönös lett volna. A szemei kissé kitágultak, és egy pillanatra csak egymásra néztünk, nem tudva, mit tegyünk.
Aztán elmosolyodott.
“Szia, Susan.”
A hangja idősebb volt, kissé rekedt, de egyértelműen az övé. Úgy tekeredett körül, mint egy ismerős dallam — olyat, amit évek óta nem hallottam, de még mindig emlékeztem.
“Daniel,” mondtam halkan, nem tudtam levenni a mosolyt.
Előhúzta a székemet. “Nem voltam biztos benne, hogy eljössz.”
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
