A haja most már ősz volt, de az arcán még mindig ugyanaz a kedvesség tükröződött. A profilja egyszerű volt — csak egy férfi, aki teljes életet élt.
Voltak képek róla, amint túrázik, egy Jasper nevű labradori retriever mellett áll, és egy egy idősebb nővel, akit feltételeztem, hogy a nővére.
Az üzenet gomb fölé emeltem az eget.
Biztosan egy tucat verziót gépeltem és töröltem a válaszomból. Nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg anélkül, hogy túl érzelmesnek vagy túl őszintének hangozzak. Végül az őszinteséget választottam.
“Ő Susan. Úgy hiszem, én vagyok a nő a képen.”
Öt percen belül válaszolt!
“Susan. Ezerszer gondoltam erre a pillanatra! Köszönöm, hogy írtál!”
Néhány rövid üzenetet váltottunk. Azt mondta, megérti, ha nem akarok találkozni, és nem akarja megzavarni az életemet. Csak vissza akart adni nekem valamit — valamit, amit több mint 40 éve megőrizett.
Számot cseréltünk, és megegyeztünk, hogy találkozunk egy kis kávézóban a környékem közelében.
Azért választottam, mert csendes volt, nagy ablakokkal és a parkra nyíló kilátással. Két nappal később, 11-kor terveztük találkozni.
Mondtam Megannek, hogy találkozom egy régi egyetemi barátommal. Rám nézett, de nem tett fel kérdéseket.
Az előző éjszaka alig aludtam. Folyton néztem az időt, aztán visszafeküdtem, és a plafont bámultam. Hangos gondolataim voltak!
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
