Bólintottam. “Köszönöm, hogy megtaláltál.”
Hazafelé vezetve furcsa könnyedséget éreztem. Nem izgalom, nem rohanás — csak csendes béke.
Egy ajtó, ami mindig kissé nyitva volt, most finoman becsukódott — nem fájdalmasan, hanem mintha befejeznéd egy szeretett könyvet, és visszatenné a polcra, ahová tartozik.
De ez még nem volt vége.
Egy héttel később Daniel csak azért hívott, hogy köszönjön. Több mint egy órán át beszélgettünk!
A következő héten meghívott ebédre.
Ezután a tó mellett sétáltunk, mindenről és semmiről beszélgettünk. Úgy nevettetett, ahogy régen – nem hangosan, hanem meleg, egyenletes hullámokban.
Nem voltak nagy kijelentések, nem voltak sietség. Csak két ember újra találkozik, most már idősebbek, kicsit törékenyebbek, de még mindig kíváncsiak.
Hetente egyszer találkoztunk. Aztán kétszer.
Néha a park padjain ültünk, megosztva emlékeket, máskor a hírekről, receptekről vagy arról, milyen gyorsan nőnek az unokák. Megannal találkozott. A gyerekek imádták!
Egy este Megan megkérdezte: “Ti ketten… valamit?”
Mosolyogtam. “Mi… valami.”
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
