“Mi a neved?” kérdezte.
“Emily Carter.”
“Mióta vagy egyedül, Emily?”
Habozott, majd őszintén válaszolt.
“Mióta anyám megbetegedett… néhány hónapja.”
Valami megváltozott benne.
Nem elég, hogy az arcán látszon.
De elég ahhoz, hogy érezzék.
Egy emlék, amit azt hitte, elveszett
Victor éveket töltött azzal, hogy olyan életet építsen, ahol az érzelmek irányítani kell, nem követni.
De Emily szavai valami régi dolgot ébresztettek.
Egy emlék.
Egy fiatalabb változata önmagának.
Éhes. Figyelmen kívül hagyták. Láthatatlan.
Elhessegette a gondolatot.
Ez nem volt az idő a gondolkodásra.
Ez volt az ideje a gondolkodásra.
“Mondd el mindent, amire emlékszel az emberről,” mondta.
Emily gyorsan bólintott, koncentrálva.
“Magas volt… talán egy kicsit idősebb. Folyton körbenézett, mintha nem akarná, hogy bárki észrevegye. És volt egy jel a kezén… pont itt.”
A hüvelykujja és az ujja közé mutatott.
Victor arca kissé megfeszült.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
