“Anya… Apa várja, hogy meghalj. Kérlek, ne ébredj fel.”
Ez volt az első dolog, amit tizenkét nap után, amikor egy fojtogató sötétségben rekedtem – mintha élve eltemették volna.
Nem tudtam mozogni.
Nem tudtam beszélni.
Még a légzés is olyan volt, mintha üvegszilánkok hasítanák szét a fejemet.
De azonnal felismertem azt a hangot.
“Ethan…”
A kilencéves fiam a kórházi ágyam mellett állt, halkan sírt, és ugyanúgy fogta a kezem, ahogy régen, amikor a tűzijátéktól félt.
“Anya… Ha hallasz, szorítsd meg a kezem. Kérlek.”
Próbáltam.
Tényleg próbálkoztam.
De a testem nem reagált.
Egy nővér lépett be, beszélt az infúziós folyadékokról, a vérnyomásról, és arról, hogy csoda, hogy még élek. Megemlítette, hogy az SUV-m kihajtott az útról egy hegyi kanyarnál.
Mindenki ugyanazt ismételte:
“Szegény Emily… elvesztette az önuralmát.”
De nem emlékeztem, hogy elvesztettem volna az irányítást.
Az utolsó dolog, amire emlékeztem, az volt, hogy Ryan – a férjem – ült a konyhaasztalnál, és papírokat csúsztatott felém.
“Csak írd alá, Em. Azért van, hogy megvédjük a vagyonunkat.”
Visszautasítottam.
Ugyanazon az éjszakán a fékeim meghibásodott.
Az ajtó újra kinyílt.
Ethan gyorsan elengedte a kezem.
“Megint te vagy?” Ryan kiáltott össze. “Mondtam, hogy nem hall.”
“Csak látni akartam őt.”
“Menj, ülj le Claire nénidhez.”
Claire.
A nővérem.
Aki gyerekkorunkban fonta a hajam. Aki a kórházban sírt, azt mondta, hogy az életét adja értem.
A sarkai kattantak a szobában.
“Hadd búcsúzzon el,” mondta. “A közjegyző hamarosan itt lesz.”
“Az orvos már mondta,” válaszolta Ryan hidegen. “Nem azért fizetek, hogy egy üres testet életben tartsak.”
Egy üres test.
Düh tört át rajtam.
“Anyám visszajön!” Ethan felkiáltott.
Ryan halkan nevetett. “Nem, nem az.”
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
