A növény tíz nap alatt elpusztult.
Az első hétből lett a második.
Aztán a harmadik.
Visszamentem dolgozni esténként.
Egy lenti szomszédasszony, amikor csak tehette, négy órát ült anyámmal.
Özvegyasszony volt, dagadt bütykökkel és kavicsos hanggal.
Fizettem neki, amennyit tudtam, ami nem volt sok.
Kevesebbet vett el, mint amennyit megérdemelt volna, ami jobban zavart, mintha a dupláját kérte volna.
Amikor éjfél után hazaértem, zümmögő lábakkal és lángoló vállakkal, anyám néha még ébren volt.
„Ébren vártam” – mondogatta.
Mintha tizenhat éves lennék, amikor már a kijárási tilalom után érkeztem volna.
Mintha még mindig joga lett volna jobban aggódni miattam, mint én miatta.
Egyik este sírva találtam a fürdőszobában.
Nem a padlón.
Nem fájt.
Csak állt ott, mindkét kezével a mosogatón, és úgy bámult egy csomag eldobható alsónadrágot, mintha az sértette volna meg.
Nem tettem úgy, mintha nem láttam volna.
Az gyáva lett volna.
Beléptem.
Mellette állt.
Ugyanazt a csomagot nézte.
És a legigazabb dolgot mondta, ami eszembe jutott.
„Én is utálom ezt a részt.”
Kifújta a levegőt, ami majdnem úgy hangzott, mint egy nevetés.
Aztán még jobban sírt.
Nem a rövidítések miatt.
Mert az öregség ezernyi megaláztatás, melyek hétköznapi tárgyak arcát viselik magukon.
Azt suttogta: „Régen egyszerre hordtalak benneteket a fejemben. Most már a saját testemben sem bízom, hogy átvészeli az éjszakát.”
Átkaroltam a vállát.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
