Nem hangos, de csendes.
Rosszabb.
Az a fajta, ami úgy érzi, mintha már várt volna rá.
Anyám lenézett az ölébe.
Azt mondtam: „Most érkezett.”
– Tudom – mondta a húgom. – De a dolgokhoz tervezés kell.
Megint ott volt.
Tervezés.
Fenntartható.
Realisztikus.
Milyen tiszta szavak ilyen piszkos időzítéshez.
A húgom a füle mögé tűrte a haját.
„Ha nem tud egyedül visszamenni oda, és nem maradhat itt örökre, akkor el kell kezdenünk keresni a lehetőségeket.”
Azt mondtam: „Itt ül.”
„És neki arra van szüksége, hogy felnőttek legyünk.”
„Akkor kezdj el úgy viselkedni, mint egy.”
Anyám összerezzent.
Csak egy kicsit.
De láttam.
A húgom is így tett.
Ennek meg kellett volna állítania minket.
Nem így történt.
Mert ha a családok elkezdik maguknak azt mondani, hogy a veszekedés gyakorlati kérdésekről szól, akkor felhatalmazzák magukat a könyörtelenségre.
A húgom keresztbe fonta a karját.
„Ez nem a szerelemről szól.”
Egyszer nevettem.
Egy rövid, csúnya hang.
„Pontosan erről van szó.”
– Nem – mondta. – Könnyű a szerelemről beszélni, amikor az ember adrenalinlökettel dolgozik. Arról beszélek, ami hat hónap múlva lesz. Egy év múlva. Két év múlva.
A hangja kicsit rekedtes volt az utolsó részben.
Ami csak rontott a helyzeten.
Mert egy része komolyan gondolta.
Valamelyik része félt.
Valamiben nemcsak önmagát védte, hanem azt az anyánk-változatát is, akinek a hanyatlását nem bírta elviselni egy szűkös lakásban, miközben a lánya túl szegény volt ahhoz, hogy mindent megoldjon.
Ez a helyzet az erkölcsi harcokkal.
A másik oldalon általában van szívverés.
Anyám halkan azt mondta: „Kérlek.”
És ezzel mindketten befogtuk a szánkat.
A nővérem nem sokkal később elment.
A narancsok a pulton maradtak.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
