– Nem te vagy a legnehezebb dolog az életemben – mondtam.
Rám nézett a tükörben.
„Nem kell hazudnod, hogy megvigasztalj.”
„Nem hazudok.”
És nem voltam.
A legnehezebb az volt nézni, ahogy bocsánatot kér azért, hogy életben van.
A negyedik hétre a pénz élőlényké vált a lakásban.
Nem ötlet.
Egy teremtmény.
Az ágyam végében ült.
Követtem a szupermarket folyosójára.
Mellettem állt a gyógyszertári sorban.
Bérlés.
Közművek.
A receptjei.
A benzinem.
A zuhanyfotel, amit végre megvettem.
Emelt WC-ülőke.
Több órát fizettem a szomszédnak, mint amennyit ténylegesen tudtam volna rászánni.
Kevesebb kaja nekem.
Olcsóbb kávé.
Egyik délután nem volt fűtés, mert péntekig kellett volna fizetni.
A legidősebb bátyám kétszáz dollárt küldött egy üzenettel, amelyen ez állt:
Anyának.
Sokáig bámultam az áthelyezést.
Aztán ezen is sírtam.
Nem azért, mert bármit is megoldott volna.
Mert nem így történt.
Mert néha egy kis segítség is fájdalmasabb, mint a semmi.
Ez azt bizonyítja, hogy tehettek volna valamit hamarabb is.
A hátfájdalmas bátyám elvitte egy kontrollvizsgálatra.
Esetlen volt.
Gyengéd törésekben.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
