Anyám hátrált hátra, mintha megpofoztam volna.
Lassan felállt. “Ez az, amire gondolsz?”
Túl messzire mentem. A szégyen kegyetlenséggé változott.
“Szerintem lehetetlenné teszed a dolgokat. Azt hiszem, azért ragaszkodsz hozzá, mert nem bírod tovább, hogy nem vagy az első. »
Sokáig bámult engem.
Aztán nagyon halkan megkérdezte: “Akarod, hogy menjek el?”
Nemet kellett volna mondanom. Meg kellett volna mondanom neki, hogy holnap újra beszélünk róla. Meg kellett volna kérdeznem, mire gondol, amikor azt mondta, hogy meg akar védeni.
Ehelyett azt mondtam: “Talán így jobb.”
Anyám egyszer bólintott.
Csendben pakolta össze a táskáit. A folyosón maradtam, amíg becsukta az ajtót, úgy éreztem, mintha valaki más tönkreteszi az életét.
Az ajtónál rám fordult.
A szemei nedvesek voltak, de nem sírt.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
