Egyszerűen csak annyit mondott nekem: “A hotelben maradok a hátralévő hetet, amíg el nem készül a házam. Azonban tudd, hogy egyszer megbánod, hogy nem tettél fel még egy utolsó kérdést. »
Aztán elment.
A következő két hétben azt mondtam magamnak, hogy így kell lennie. A lakás ismét békés lett. Vanessa még jobban elmosolyodott. Reggelinél megérintette a karomat, megcsókolt, amikor hazaértem, és azt mondta: “Látod, nekünk csak a térre volt szükségünk.”
De a béke hamisnak tűnt, mint virágok a síron.
Kétszer hívtam anyámat, és rögtön a hangpostára mentem. Írtam egy üzenetet, hogy beszélnünk kell. Nincs válasz.
Azt mondtam magamnak, hogy időre van szüksége.
Aztán apró dolgok kezdtek zavarni. Vanessa birtokló lett a telefonjával. A telefonokat az erkélyen fogadta. Órákon át elkezdett “vásárolni”. Amikor megkérdeztem, hol volt, túl gyorsan válaszolt.
“Miért kérdezel tőlem?”
Nem tettem. Nem igazán. Épp most kezdtem hallani anyám hangját a fejem hátsó részében.
Valami nincs rendben.
Körülbelül egy héttel az esküvő előtt majdnem közvetlenül megkérdeztem Vanessát, van-e mondanivalója. Majdnem. De a gyáva felülkerekedett.
Eljött az esküvői nap, fényesen és melegen.
Az oltárnál álltam, sötétkék öltönyben, miközben vonós zene szállt végig a szobán. Vendégeink megtöltötték a székeket. A vőlegényeim suttogtak olyan vicceket, amiket alig hallottam. Folyton a bejárat felé néztem, anyámat keresve.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
