A széke üres volt.
Ahogy közeledett a ceremónia ideje, a mellkasom összeszorult. Kétszer is megnéztem a telefonomat. Nincsenek üzenetek vagy hívások.
Azt hittem, talán késett.
Aztán azt gondoltam, talán nem tudja megcsinálni.
A szertartásvezető megkérdezte, készen állok-e, én pedig igent mondtam, olyan hangon, ami nem hasonlított az enyémre.
A zene megváltozott. Az emberek megfordultak. Vanessa fehér szaténban és csipkében jelent meg a folyosó végén, apja karját fogva, olyan menyasszonyra emlékeztetve, akiről verseket írnak. Mindenki felállt.
El kellett volna árasztani a szerelem.
Ehelyett csak egy dologra gondoltam: anyám nincs ott.
Vanessa elöl jött, és megfogta a kezem. Az ujjai hidegek voltak. Mosolygott rám, és egy pillanatra próbáltam rávenni magam, hogy átélsem ezt a pillanatot. Talán utána minden rendben lesz.
Talán ez volt az utolsó nehéz dolog az élet előtt, amit nekünk kellett volna élnünk.
Elkezdődött a szertartás vezetője.
Átadtuk a üdvözlő szót, az olvasmányokat és egy viccet a szerelemről és a partnerségről, ami néhányan megnevettetett.
Aztán a hátsó ajtók olyan erősen kinyíltak, hogy a falaknak csapódtak.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
