Ajkai remegtek, miközben beszélt, hangja rekedt, alig hallható:
“Hívd a rendőrséget… mielőtt visszajönnek.”
Minden bennem megfagyott.
“Mit mondasz?” Suttogtam. “Mielőtt ki jön vissza?”
A szemei—Istenem, soha nem felejtem el a szemeit. Olyan félelem hordozta őket, ami nem halványul el. Olyat, ami még sokáig a veszély elmúlta után is ott marad.
“Ezt tették velem,” mondta. “Ethan… és Lauren.”
Azonnal megráztam a fejem.
“Nem… nem, ez nem lehetséges. Összezavarodsz—”
“Nem estem el,” ragaszkodott hozzá, szorítása egyre szorosabbá vált. “Adtak valamit. A teámban. Emlékszem az ízére… keserű. Aztán a lépcsők… Nem tudtam mozogni. Meglöktek.”
Olyan érzés volt, mintha a föld eltűnt volna alattam.
“A házat akarják,” folytatta. “A lakásokat. Ha tudják, hogy felébredtem… te vagy a következő.”
Aznap éjjel nem aludtam.
Szavai újra és újra visszhangoztak az elmémben, minden alkalommal élesebbek. Próbáltam elutasítani őket. Eltemetni őket. Elmagyarázni őket.
De valami bennem nem volt hajlandó elengedni.
Emlékeztem dolgokra.
Apró részletek.
Lauren pénzre panaszkodott. A nyomásra. Az adósságra. Ahogy az elmúlt évben megváltozott a hangneme – finom, de valódi.
Aztán egy emlék visszatért, tiszta, mint az üveg.
“Annyi minden van,” mondta Lauren hónapokkal korábban. “Vannak, akik nem tudják, mikor engedjék el… még akkor sem, ha a saját családjuk fullad.”
Akkor én leszidtam. Bocsánatot kért. Továbbléptünk.
Vagy legalábbis… Azt hittem, igen.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
