Lauren átadott nekem az időbeosztásokat, utasításokat, telefonszámokat. Ethan megköszönte, hangon óvatos, kontrollált – túl óvatos.
Másnap reggel néztem, ahogy taxival elindulnak.
Azt hittem, csak kimerültek. Kimerültek a stressztől, a felelősségtől, az élettől.
El akartam hinni ezt.
Másnap reggel Dorothy ágya mellé ültem, halkan suttogva egy imát a lélegzetemben. Olyan imát, amit nem azért mondasz, mert választ vársz – hanem mert a csend elviselhetetlennek tűnik.
Ekkor hallottam.
Halvány hang.
Egy lélegzet, ami nem a gépből jött.
Felnéztem.
Az ujjai mozogtak.
Eleinte csak enyhén – mint egy remegés. Aztán megint. A szemhéja lassan remegett, mintha túl nehéz lenne ahhoz, hogy felemelje. Aztán, centiről centire, kinyitotta a szemét.
A szívem olyan hevesen ugrant, hogy azt hittem, összeesek.
Azonnal előrehajoltam, és a hívógombhoz nyúltam.
De mielőtt megnyomhattam volna, a keze kinyúlt, és megragadta az enyémet.
A szorítása gyenge volt—de kétségbeesett.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
