A térdeim majdnem összeadtak. Követtem őt a folyosón.
A tizenkettedik szobában egy kisfiú ült egyenesen az ágyban, bal csuklója betekerve, sötét haja a homlokára tapadt. Az arca sápadt volt, az ajka hasadt el, és a szemei – tágra, ijedt, fájdalmasan ismerős – azonnal az enyémre szegeződtek, amint beléptem.
Egy pillanatra egyikünk sem szólt. Aztán suttogta: “Nora?”
Kiszáradt a szám. “Igen.”
Az álla remegett. “Anya azt mondta, ha bármi rossz történik, meg kell találnom azt a hölgyet, akinek két szeme van…”
2. rész
Megdermedve álltam az ajtóban, meggyőződve róla, hogy félreértettem. “A két szemű hölgy?” Ismételtem.
Oliver bólintott, könnyei gyűltek, de nem hullottak. “Azt mondta, te vagy az egyetlen, aki valaha is látta mindkét oldalát.”
A szavak mélyen bennem telepedtek. Rachel.
Tizenkilenc évesen Rachel Vance volt a legokosabb ember, akit ismertem. Egy rossz étteremből kalanddá tudott változtatni, egy megbukott vizsgát komédia előadássá alakítani, és egy esős estét okvá alakítani arra, hogy mezítláb táncoljon a kollégium parkolójában. De árnyékokat is hordozott, akiket sosem nevezett meg – napokat, amikor eltűnt, heteket, amikor a nevetése túl hangosan csengett, zúzódásokat, amiket túl gyorsan magyarázott el.
Mindkét oldalt láttam – a bájos lányt, akit mindenki imádott, és a rémült, aki a mosókonyhában sírt, mert a barátja, Mark “csak megragadta a karját.” Könyörögtem neki, hogy hagyja el őt. Könyörgött, hogy ne avatkozzak bele.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
