“Stabil. Néhány zúzódás, enyhe agyrázkódás és törött csukló. De nem válaszol kérdésekre, hacsak nem hívunk fel.”
Vissza kellett volna utasítanom. Meg kellett volna mondanom nekik, hogy hívják fel a gyermekvédelmi szolgálatot, a rendőrséget – bárkit mást. De egy gyerek egy kórházi ágyból kérdezett néven, és ezt nem tudtam egyszerűen figyelmen kívül hagyni.
Húsz perccel később beléptem a Szent Ágnes-be, nedves hajjal, össze nem illő zoknival, és olyan hevesen vert szívem, hogy a torkomban éreztem. Egy Maribel nevű nővér fogadott velem az asztalnál.
“Köszönöm, hogy eljöttél,” mondta. “A tizenkettedik szobában van. Mielőtt bemész, meg kell kérdeznem—felismered Oliver Vance nevet?”
“Nem.”
“Ismersz egy nőt, akit Rachel Vance-nek hívnak?”
A név úgy talált meg, mint a jeges víz. Tizenkét éve nem hallottam. Rachel volt az egyetemi lakótársam, a legközelebbi barátom – és végül az a személy, aki eltűnt az életemből egy szörnyű éjszaka, egy vád és egy olyan csend után, amit sosem javítottunk ki.
“Ismertem őt,” suttogtam.
Maribel engem tanulmányozott. “Oliver azt mondja, ő az anyja.”
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
