A hívás kedden este 11:38-kor érkezett. Majdnem figyelmen kívül hagytam – a konyhámban voltam Portlandben, Oregonban, mezítláb, kimerülten, próbáltam meggyőzni magam, hogy gabonapehely vacsorának számít. Az ismeretlen számok tíz után általában spamet vagy a kolléga határainak elfelejtését jelentette. Mégis, valami felgyorsított.
“Ő Nora Ellison kisasszony?” kérdezte egy nő.
“Igen.”
“Ez a Szent Ágnes Orvosi Központ. Van itt egy fiúnk. A neved a vészhelyzeti kapcsolattartójaként van feltüntetve.”
A telefonra néztem, majd szorosabban a fülemhez szorítottam. “Bocsánat, mi van?”
“Egy kiskorú. Férfi. Kb. tizenegy éves. A neve Oliver.”
“Nincs fiam,” mondtam lassan. “Harminckét éves vagyok és egyedülálló. Biztosan rossz Nora Ellison vagy.”
Egy szünet következett. Papírok halványan összerezzentek. Aztán a nővér lehalkította a hangját. “Folyton keres téged. Csak gyere el.”
A gyomrom összerándult. “Ki adta neki a számomat?”
“Még mindig próbáljuk megállapítani. Egy közlekedési baleset után hozták be Burnside közelében. Édzsen, de fél. A hátizsákjában egy kártyán van a teljes neved, telefonszámod és címed.”
Megfogtam a pult szélét. “Súlyosan megsérült?”
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
