„Biológiailag igen. Jogilag bonyolult. Rachel múlt héten feljelentést tett. Azt mondta, bizonyítékai vannak zaklatásra és fenyegetésekre, de lemaradt a mai esti megbeszélésünkről.”
„Tudod, hol van?”
„Keressük.”
Oliver ajtajának kis ablaka felé fordultam. Mozdulatlanul ült, és a takarót szorongatta, mintha az lenne a világ egyetlen szilárd dolga.
„Mit tegyek?” – kérdeztem.
Reed nyomozó hangja megenyhült. „Maradjak vele, amíg megérkeznek a gyermekvédelmi szolgálatok. Mondja meg a személyzetnek, hogy jelöljék meg a kartonját. Látogatók csak engedélyezett személyzettel mehetnek be.”
„Alig ismerem.”
„De az anyja megbízott benned.”
Ránéztem a kezemben tartott levélre.
Tizenkét évnyi hallgatás után Rachel még mindig úgy emlékezett rám, mint aki mindkét oldalt látta.
Így hát visszamentem a szobába, közelebb húztam a széket Oliver ágyához, és azt mondtam: „Ma este nem megyek el.”
Amióta megérkeztem, most először úgy lélegzett, mintha hinne nekem.
A kórház felhívott, hogy egy fiatal fiú engem nevezett meg sürgősségi kapcsolattartónak. Idegesen nevettem, és azt válaszoltam: “Ez lehetetlen. 32 éves vagyok, egyedülálló vagyok, és nincs fiam.” De amikor azt mondták, nem hagyja abba a kérést, beültem az autómba… és amint beléptem a szobájába, minden a világomban megállt…
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
