“Terhes vagyok,” suttogtam. “Még járni sem tudok.”
“Óvatosabbnak kellett volna lenned,” köpte le. “Már kifizettem az utat. Nem fogom elpazarolni, mert gondatlan voltál! »
Aztán bejött, nem azért, hogy segítsen, hanem hogy összepakolja a táskáit.
Azt hittem, a férjem viccel.
***
Két órán át ültem a házunk előtt, sírva.
A hideg levegő átszűrődött a pulóveremen. Néhány percenként a baba rúgott, én pedig a hasamra tettem a kezem, imádkozva, hogy a babám rendben legyen.
Autók haladtak el mellette. A tornác lámpái égtek az utca túloldalán. De senki sem vette észre, hogy ott ülök, amíg a szomszédom haza nem jött a templomi kóruspróbából.
Két órán át ültem a házunk előtt, sírva.
Peterson kisasszony hirtelen megállt, amikor meglátott engem.
“Ó, drágám… »
Olyan gyorsan rohant, ahogy 72 éves lábai elbírták.
“Mi történt veled?!”
Még jobban sírtam, miközben minden lépésnél segített feljebb menni, miközben halkan motyogott a “haszontalan férfiakról”. Mire bementünk, Albert fent volt, és bezárt egy utazótáskát.
“Mi történt veled?!”
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
