A derekam a gránit konyhasziget éles szélének csapódott.
REPEDÉS.
Nem egy csont hangja volt. Egy becsapódás hangja – mély és tompa.
Keményen a padlóra zuhantam. A fejem lepattant a csempéről.
Egy pillanatig csak a sokk volt az érzés. Aztán jött a fájdalom. Nem a hátamban. A méhemben.
Olyan érzés volt, mintha valami elszakadt volna.
„Ááá!” – sikítottam, és összegömbölyödtem.
„Kelj fel!” – kiáltotta Sylvia, fölém állva. „Ne színlelj! Még a fejed sem ütötted be!”
Aztán éreztem.
Forróság. Nedvesség. Áztatja az alsóneműmet. Lefelé folyik a combom.
Lenéztem.
Sylvia makulátlan fehér konyhacsempéi mellett egy élénkvörös tócsa tágult gyorsan.
„A baba…” – suttogtam. A rémület teljes volt. Teljesen megfulladtam tőle.
David berohant a konyhába, Mark pedig követte.
– Mi történt? – kérdezte Dávid bosszúsan. – Egy csattanást hallottam.
– Megcsúszott – hazudta Sylvia azonnal. – Milyen ügyetlen! Nézd csak ezt a rendetlenséget! Vérzik a fugám!
Dávid a vérre nézett. Nem térdelt le. Nem kiáltott segítségért.
Összeráncolta a homlokát.
– Istenem, Anna! – nyögte David. – Semmit sem tudsz csinálni dráma nélkül? Mark, sajnálom. Ő… nehéz időszakon megy keresztül.
Mark sápadt volt. „David, sok a vér. Talán hívnunk kellene a 911-et.”
– Nem! – csattant fel David. – Mentő nem jön. Majd beszélnek a szomszédok. Én csak üzlettárs lettem; nincs szükségem családi baleseti jelentésre.
Rám nézett. „Kelj fel, Anna! Takarítsd el ezt. Aztán, ha tovább vérzel, megyünk a sürgősségin.”
„Sürgősségi?” – ziháltam. „David… Elveszítem a babámat! Hívd a 911-et!”
„Azt mondtam, kelj fel!” – kiáltotta Dávid.
Megragadta a karomat és magához rántott.
Újabb vérömleny. A fájdalom most már vakító volt.
Akkor jöttem rá, olyan tisztán, ami áthatolt a gyötrelemen, hogy nem érdekli. Nem szeretett engem. Nem szerette a gyermekünket. Szerette a saját képét. Szerette az irányítást.
Számára én nem egy személy voltam. Egy kiegészítő.
És a kiegészítőm is elromlott.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
