“Nem, drágám. Soha.”
“Anya azt mondta, tönkreteszem a dolgokat.”
A bekeretezett fénykép felé néztem az éjjeliszekrényemen. A néhai feleségem, Ellen, aki az ölében tartja Hannah-t az utolsó közös hálaadásunkon. Hannah akkor öt éves volt, vékony, mint egy madár, még mindig félt túl hangosan nevetni. Ellen az egész hétvégét azzal töltötte, hogy megtanította neki almás pitét készíteni. Liszt az arcukon. Fahéja a pulton. Hannah mosolygott, mintha végre talált volna egy helyet, ahol senki sem várja, hogy eltűnjön.
A feleségem nyolc hónappal később meghalt.
Mielőtt meghalt, megígért egy dolgot.
“Vigyázz arra a gyerekre, Tom,” suttogta Ellen a kórházi ágyából. “Az még mindig hisz abban, hogy a szerelmet visszavehetjük.”
Most, hajnali 2:07-kor megértettem, mire gondolt.
“Hannah,” mondtam halkan, “nem rontod el a dolgokat. Hallod?”
Szipogott.
“Nem rontod el semmit,” ismételtem. “A felnőttek, akik kegyetlen döntéseket hoznak, tönkreteszik a dolgokat. Nem gyerekek.”
Az egyik kezemmel farmert húztam fel, miközben a telefont a fülemhez nyomtam. Aztán kinyitottam a laptopomat, és átnéztem a járatokat. Chicago Charlotte-ig. A legkorábbi indulás: 5:35 O’Hare időpontja. Érkezés: 8:42.
Anélkül foglaltam le, hogy megnéztem az árat.
Aztán felhívtam Mrs. Alvarez-t a vezetékes telefonomról, miközben Hannah-t a mobilomon tartottam.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
