Még egy szünet, ezúttal rövidebb. Naomi elég jól ismerte a hangomat, hogy hallja, amikor az érzelmek megfagytak az elszántsággá. “Most már van,” mondta. “Mi történt?”
“A nővérem visszahívott a nyilvános esküvői hétvégéjéről.”
Naomi egyszer kifújta a levegőt. “Hány embert akarsz?”
Kinéztem a szőlőültetvények sorain, a kőteraszra, ahol sötétedéskor lámpások világítottak, a hosszú farmházi asztalra az olajfák alatt, arra a helyre, amit senki engedélye nélkül építettem. “Mindenkit, akit kihagyott.”
Ez Eleanor nagymamától kezdődött.
A nagymamám nyolcvanegy éves volt, éles, amikor akart, mindig makacs, és az egyetlen a családban, aki megértette, hogy a tisztelet nélküli szeretet csak a függőség, szépen felöltözve. Imádott, bár évekig úgy tett, mintha nem állna párt. Először én hívtam őt.
“Tényleg ezt tette?” Nagymama kérdezte, miután elmondtam neki.
“A család felén.”
Hosszú csend volt. Aztán: “Mit tervezel?”
“Vacsora a szőlőben. Szombaton. Ugyanabban az időben, amikor a próba eseménye.”
Nagymama egy halk hangot adott ki, ami talán jóváhagyás lehetett. “Kit hívtak meg?”
“Mindenkit, akit megvágott, elutasított, használt vagy elfelejtett.”
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
