Mosolyogtam, amikor eszembe jutott, hogy tizenkilenc éves vagyok, és egy férfi és a barátnője közé léptem egy parkolóban. Azt mondtam, hogy ez régen volt, és fiatalok vagyunk, ostoba.
Rosie előrehajolt, és azt mondta, bátor és helyes volt. Megkért, hogy emlékezzek a mentőszolgálatra és az életekre, amiket megmentettem.
Becsuktam a szemem, ahogy az emlékek elárasztották. Huszonnyolc évre emlékeztem a vészhelyzeti reagálásban.
Emlékszem, hogy öt embert húztam ki egy összetört kisbuszból, és egy felhőkarcoló liftben szültem meg egy babát. Emlékeztem az idősotthoni tűzre és a lakók szállítására.
Azokban a pillanatokban sosem haboztam. Tudtam, mit kell tennem, és megtettem.
Rosie azt mondta, erős vagyok, és megkérdezte, mi történt azzal a nővel. Keserűen mondtam, hogy megöregedett, és egyedül maradt.
Rosie intett, és ezt hülyeségnek nevezte. Azt mondta, nem fiatalabb, és a férje is meghalt.
De azt mondta, nem engedte, hogy senki átjárja. Nem szóltam semmit, miközben a kávézó ablakán bámultam.
Folsom megváltozott és egyre zsúfoltabb lett. Vagy talán megváltoztam, és könnyebben figyelmen kívül hagytam.
Rosie egy tányér citromos pitét tolt felém, és azt mondta, egyek, mert fogytam. Felvettem a villámat, mert értelmetlen volt vele vitatkozni.
Mondtam neki, hogy minden ugyanaz. Melinda mindenkit parancsol, míg Phillip csendben marad.
Mindent a házban úgy kezelnek, mint a sajátjukat. Kritizálnak, ha hozzányúlok a dolgaikhoz.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
