Negyvenkét évesen, visszahúzódó hajvonallal és enyhe pocakkal még mindig úgy nézett ki, mint az a kisfiú, akit régen a karjaimban hordtam. Ő volt az egyetlen fiam, a büszkeségem és a fájdalmam.
Ásított, és csodának nevezett, miközben a gofrira nézett. Ilyen pillanatokban el akartam hinni, hogy nem minden veszett el.
El akartam hinni, hogy a fiam még mindig ott van a fáradt és passzív férfi alatt, aki hagyta, hogy a felesége uralkodjon az anyja házában. Mosolyogva mondtam neki, hogy az apja mindig azt mondta, hogy egy szombat gofri nélkül nem szombat.
Phillip bólintott, de elkerülte a tekintetemet. Mindketten tudtuk, hogy nem szereti, ha George-ról beszélek.
Emlékeztette, mennyi minden változott apja öt évvel korábbi halála óta. Melinda visszatért a konyhába, és demonstratív módon nyújtotta ki a kézkrémet.
Bejelentette, hogy az éjjeliszekrényen van, ahogy Skyler mondta. Rám pillantott, és azt mondta, legközelebb ne nyúljak hozzá a dolgaihoz, mert mindenkinek szüksége van személyes térre.
Csendben bólintottam, bár ezer válasz sikított a fejemben. A személyes teremet már régen megsértették.
Ez a lakás az én tulajdonom volt, és még mindig fizettem a jelzáloghitelt. Hagytam, hogy beköltözzenek, miután Phillip elbocsátásra került, mert azt hittem, ez ideiglenesen lesz.
Azt hittem, legfeljebb egy év, mire talpra állnak. Három év telt el.
Még teát öntöttem magamnak, és odamentem az ablakhoz. A nyolcadik emeletről széles kilátás nyílt a városra és a távoli dombokra.
Phillip megemlítette, hogy ma este ő és Melinda születésnapi bulira mennek. Megkérdezte, hogy maradok-e a gyerekekkel, de ez igazából egy kijelentés volt.
Sosem kérdezték meg, hogy kényelmes-e. Egyszerűen csak egy végleges döntést mutattak be.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
