Arthur, Eleanor testvére és az ember, aki engem alkalmazott, nyolcvanegy éves volt, özvegy, éles szemű és mindenki iránt gyanakvó. Még mindig egy bottal sétált, de a személyzet suttogta, hogy egészsége romlik.
A lánya, Vivien, mézszerűen mosolygott, és olyan hideg szemekkel nézett az emberekre, hogy a bőröm bizseregni kezdett.
Vivien szinte minden délután eljött, mindig tökéletesen öltözve, gyöngyök kopogtak a torkán, egy ügyvéd általában szorosan követte.
“Apa, csak az aláírásod kell,” mondta édesen. “Ez Eleanor gondozási tervéről szól. Találtunk egy megfizethetőbb létesítményt.”
“Eleanor itt marad,” válaszolta Arthur.
“Apa, légy ésszerű. Alig tudja már, hol van. És miután elmélél—”
“Pontosan tudja, hol van, Vivien. Többet ért, mint ahogy azt bárki gondolnátok.”
Egy délután Vivien észrevett, hogy az ajtóban állok Eleanor teástálcájával.
“És ki ez?”
“Eleanor gondozója,” válaszolta Arthur. “Már egy hónapja itt van.”
“Hm.” A tekintete lassan végigfutott rajtam, mint egy macska, aki valamit tanulmányoz, amit végül megtámadhat. “Milyen kedves.”
Néhány héttel később a kórház felhívott, miközben Eleanornak olvastam. Elnézést kértem, és beléptem a folyosóra.
A kezem már remegett, mielőtt válaszoltam.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
