Elsétáltam a belváros közepén lévő zálogházhoz. Ez olyan hely volt, ahová csak akkor mész vissza, ha nincs más választásod.
Amikor benyomtam az ajtót, megszólalt egy kis csengő.
“Csak egy kis időre van szükségem.”
Egy idősebb férfi állt a pult mögött, szemüveggel az orrán.
“Segíthetek, asszonyom?” kérdezte.
Egy pillanatra haboztam.
Aztán előreléptem, és a nyakláncot a pultra tettem, mintha harapni fogna.
“El kell adnom.”
A férfi alig pillantott rá. Aztán megdermedtek a kezei.
A tekintete a nyakláncra szegeződik.
És a szín olyan gyorsan eltűnt az arcáról, hogy azt hittem, el fog ájulni!
“El kell adnom.”
“Honnan szerezted?” kérdezte, hangja suttogássá vált.
“A nagymamámé volt,” válaszoltam, kissé bosszankodva a késéstől. “Nézd, csak elég pénzre van szükségem, hogy kifizessem a lakbért.”
“Mi volt a neve?”
Elhúztam a homlokmat. “Merinda. Merinda L. Miért? »
A férfi szája kinyílt, majd becsukódott, majd hátrabotlott, mintha a pult meglepte volna!
“Mademoiselle… Le kell ülnöd,” motyogta, miközben megragadta a pult szélét.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
