Közelebb hajolt, hangja mély volt. “Te vagy a főnök, Mik.”
Könnyeim között mosolyogtam. “Megvagy.”
És ezúttal együtt költöztünk.
***
Az emberek tapsoltak, először kínosan, aztán gyakrabban – egy lépés, egy szünet, egy nevetés közöttünk. A szoba elmosódott lett. Csak a kezét éreztem az enyémben, az önbizalmának súlyát.
Anyám a szélén állt, nyíltan sírva.
Hagyd nézni.
Amikor a dal véget ért, Rowan összeesett a székében, lihegve, de mosolygott.
“Ez elég jó volt?” suttogta, hangja megremegett.
Letérdeltem mellé. “Ez volt az.”
“Tévedtem,” mondta halkan. “És majdnem kételkedtél valamiben, ami valós dolog.” A hangja eltört. “Nagyon sajnálom, Mikayla.”
Bólintott, és megkönnyebbülést láttam az arcán.
Később, miután mindenki elment, Rowannal leültünk az ágyunkra, cipővel, menyasszonyi ruhák ráncos.
“Ez volt az.”
Komolyan nézett rám. “Még mindig boldog vagy, hogy hozzám mentél?”
Nevettem. “Kérdezz holnap. És másnap. És minden nap ezután. »
Megcsókolta a homlokom. “Megvan az üzlet.”
Az ezt követő hónapokban megtanultuk száz apró módon harcolni egymásért: orvosi vizsgálatokon, kínos pillantásokon, nehéz napokon.
Mert a szerelem nem a hiányról szól.
Arról szól, ki jelenik meg folyton, még akkor is, ha fáj.
Megmutatta magát. Én is megcsináltam. És ez elég volt.
“Még mindig boldog vagy, hogy hozzám mentél?”
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
