***
Segítettem neki beállítani a pántokat, ezúttal óvatosabban. Közelről mindent láttam: a zúzódásokat, a nyomásnyomokat, és azt, hogy a bőre néhány helyen megkeményedett, máshol eltört.
Haboztam. “Még mindig annyira fáj?”
Nem nézett rám. “Néhány nap többet.”
“Rowan… »
Lejárt. “Vannak napok, amikor utálom őket, Mik. Széttépni akarom őket, és elfelejteni az egészet. Aztán rám pillantott. “De aztán eszembe jut, miért csinálom.”
Megpuhultam. “Nem kell semmit bizonyítanod nekem.”
“Tudom. De akarom. »
“Még mindig annyira fáj?”
***
Apró érintésekben edzettünk.
“Rendben,” mondtam, miközben előtte álltam. “Megvagy. Ha szükséged van rá, támaszkodj magadra. »
“Mindenképpen szükségem lesz rá, Mik.”
Kiegyenesedett, és a vállamhoz fogott. Az egész teste remegett, a légzése nyomott volt.
“Óvatosan, drágám,” suttogtam. “Megvagy.”
“Tartsd magad, ha szükséged van rá”
***
Egy héttel később, a fogadáson Rowan a terem közepére gurult, és rám nézett.
“Készen állsz, kicsim?” kérdezte.
“Mindig.”
Vett egy mély levegőt, felkészült és felállt.
A szoba mozdulatlan maradt.
Két unokatestvéremet megleptem a bár közelében, ugyanazokat, akik már az esküvő előtt megkérdezték, hogy “magabiztos vagyok-e”.
Az egyikük suttogott valamit, szeme Rowanra szegeződött.
A szoba megdermedt.
“Tényleg meg fogja próbálkozni?”
Összeszorult a mellkasom. Hagyd nézni.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
