“Még jöhetsz,” mondta, lehalkította a hangját, mintha szívességet ajánlana. “Csak ne állj az oltár közelében. Vagy a családi fotókon. A fotós magazin-stílusú szerkesztést készít, és ezért sokat fizettem.”
“Nem,” mondtam. “Sokat fizettem érte.”
Mosolya megingott.
Az igazság úgy ült közöttünk, mint egy töltött fegyver. Fedeztem a helyszíni előleget. A virágbolt. A vendégvendég első számlája. A fotós foglalási díja. Húszezer dollár, mert Vivian sírt a konyhámban a “pénzáramlás” miatt és “csak segítségre van szükségem, amíg meg nem érkeznek a nászúti visszatérítések.”
Akkoriban megölelt. Megmentőjének nevezett.
Most már csak egy ajtón sem engedett átmenni.
A vőlegényem, Mark, mellé lépett. “Claire, mehetünk.”
Vivian szeme bosszúsan pillantott rá. “Ez családi ügy.”
“És pénzt kértem tőle,” válaszolta.
Anyám végre felnézett. “Claire, kérlek, ne rontsd el a nővéred napját.”
Valami hideg és precíz telepedett a mellkasomba.
Kinyitottam a kuplungomat.
Vivian arca felderült egy pillanatra – a kapzsi emberek mindig felismerik a cipzár hangját a pénz közelében. Elővettem az utolsó csekket, azt, amit könyörgött, hogy vigyek.
Húszezer dollár.
Az utolsó fizetése.
Felemeltem.
Vivian suttogta: “Ne légy hülye.”
Egyszer elszakítottam.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
