“Nem, te, hagyd abba, Nick. Nem kedvel engem. Sosem szeretett engem. »
Anyám állkapcsa összeszorult. “Nagyon igyekeztem.”
Vanessa szeme felcsillant. “Mit próbáltál? Hogy úgy érezzem, vendég a saját otthonomban? »
Közbeléptem közéjük. “Elég volt. Mindkettőjük. »
Ez lett a kedvenc szóm. Elég. Később. Kérlek. Állj. Folyton kis vödröket dobtam a tűzre, és úgy tettem, mintha megdöbbennék, amikor a falak tovább égnek.
De volt egy másik réteg, amit akkor nem értettem.
Néha beléptem a szobába, és a beszélgetés azonnal abbamaradt. Anyám egy kifejthetetlen tekintettel nézett Vanessára, Vanessa pedig dühösnek, majdnem pánikba esett. Egyszer megkérdeztem, mi történik, és Vanessa azt válaszolta: “Semmi, csak bepótoljuk az elveszett időt.”
Anyám egyszerűen csak annyit mondott: “Megyek aludni.”
Aztán egy este Vanessa leült az ágyunk szélére, és kimondta azt a mondatot, ami mindent felforgatott.
“Nem bírom tovább így élni.”
Meglazítottam a nyakkendőmet. “Ez ideiglenes.”
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
