Mark átlátott az üvegen keresztül. Felismerés villant át az arcán, majd egy mosoly következett, amitől a bőröm bizseregett.
“Nora Ellison,” kiáltotta. “Még mindig beavatkozol oda, ahol nem való?”
Mielőtt válaszolhattam volna, két biztonsági őr lépett elé. Percekkel később Reed nyomozó érkezett egy másik rendőrrel. A Mark által hordott mégis nem adta meg neki azt a tekintélyt, amire számított. A felügyeleti dokumentumai elavultak voltak. Rachel vészhelyzeti védelmet kért. A rendőrségnek elég volt ahhoz, hogy kihallgatja őt – különösen azután, hogy Oliver halk, de nyugodt hangon elmondta Patrice-nek, hogy Mark hetek óta követi őket.
Aznap délután megtalálták Rachelt. Élt. Más néven jelentkezett be egy női menedékre, miután elküldte Olivert. Úton Reed nyomozóhoz tartott, észrevette, hogy Mark teherautója követi, és pánikba esett. Otthagyta a telefonját, kétszer is buszot váltott, és elbújt – nem tudva, hogy Olivert szállító fuvaros lezuhant.
Amikor belépett a kórházi szobába, Oliver olyan hangot adott ki, amit sosem fogok elfelejteni – félig zokogás, félig lélegzet visszatért a testhez. Rachel átsétált a szobán, és térdre esett az ágya mellé.
“Sajnálom,” kiáltotta a takarójába. “Nagyon sajnálom, kicsim.”
Sértetlen karját a nyakára fonta. “Megtaláltam a kétszemű hölgyet.”
Rachel felnézett rám.
Tizenkét év állt közöttünk – a kollégiumi szoba, a kiabálás, a hazugságok, a csend. Vékonyabbnak, kimerültnek, idősebbnek tűnt, ahogy senkinek sem kellene lennie. De mindezek alatt még mindig Rachel volt.
“Nem tudtam, kiben bízhatok még,” mondta.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
