Reggelre a kórházi szoba furcsa szigetté változott a félelem, papírmunkák és automata kávé szigetévé vált.
Oliver rövid pillanatokban aludt. Minden alkalommal, amikor egy kocsi zörögött el mellette, vagy túl hangosan visszhangzott a nevetés, hirtelen felkelt, és engem keresett. Mellette ültem a székben, és válaszoltam az ápolók, rendőrség és egy nyugodt gyermekvédelmi dolgozó, Patrice Hall kérdéseire.
7:20-kor megérkezett Mark Vance. Azonnal felismertem, mielőtt bárki kimondta volna a nevét. Idősebb volt, nehezebb, úgy öltözött, mint egy megbízható férfi: tiszta dzseki, fényes cipő, aggódó arckifejezés. De a szemei ugyanazok voltak – hideg a színjáték alatt.
Odament az ápolói állomáshoz, miközben egy mappát tartott a kezében.
“Itt van a fiam,” mondta. “Oliver Vance. Én vagyok az apja.”
Maribel pontosan azt tette, amit Reed nyomozó parancsolt. Nem mutatott vagy pánikba esett. Megkérte, hogy várjon, és halkan megnyomta a biztonsági gombot.
A szobában Oliver hallotta a hangját. Az egész teste megmerevedett. Közte és az ajtó között mozogtam.
“Nem jöhet be,” suttogta Oliver. “Anya azt mondta, ne engedd.”
“Nem fogja,” mondtam.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
