“Érints meg még egyszer,” suttogtam, “és mindenkinek megmutatom, ki is vagy.”
Nevetett.
Aztán megragadtam apám nehéz üveg papírsúlyát, és lecsaptam a csuklójára.
Adrian olyan hangosan sikoltott, hogy Vanessa abbahagyta a nevetést.
Hátralépett, markolta a karját, arcán a döbbenet tükröződött. Még sosem ütöttem meg. Egyszer sem. Hét éven át gyengeségnek gondolta a hallgatásomat. Azt hitte, az engedelmesség határoz meg engem. Azt hitte, a félelem szerelem.
Tévedett.
“Megőrültél?” kiáltotta.
Lassan álltam, még mindig remegve, még mindig vérzett, de már nem féltem ugyanúgy. A papírsúly a kezemben maradt, csúszósan a tenyeremhez.
“Nem,” mondtam. “Végeztem.”
Adrian újra rám rontott, de most készen álltam. Félreléptem, és nekiütközött az étkezőasztalnak, felborította azt a vázát, amit anyám minden vasárnap sárga rózsákkal töltött meg. Széttört a padlón.
Ez a hang fájt jobban, mint bármi, amit eddig tett.
Elővettem a telefonomat a szekrényből, és megnyomtam a felvételt.
Adrian meglátta, és megdermedt.
“Tedd le,” mondta.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
