Egy férfi lépett be a verandán fényébe, és egy undorító pillanatra azt hittem, hallucinálok. Noah volt – a férjem, a babám apja, aki három hónappal a kifizetendő időpontom előtt tűnt el. Vékonyabbnak, hidegebbnek tűnt, mintha valaki levetkette volna tőle azt a verziót, akit szerettem, és egy idegent hagyott volna hátra, aki az arcát viselte.
Anyám összefonta a karját. “Elég a játékokból, Ava.”
Éles, üres nevetést hallottam. “Játékok? Kórházi ágyban ébredtem, gyerek nélkül, és egy állami rendőr kérdezett a férjemről. Aztán mindketten eltűntek. Most pedig egy babát követelsz, amit soha nem is tudtam megfogni?”
Noah szeme az utca felé pillantott. “Halkabban.”
Ez ijesztett meg mindennél jobban.
“Mit mondtak neked a kórházban?” – kérdezte.
“Semmi,” vágtam vissza. “Egy nő azt mondta, van valami, amit tudnom kell rólad, aztán kiürítették a szobámat. A kartonom eltűnt. Reggelre varratokkal, üres autósüléssel és válasz nélkül engedtek ki.”
Anyám közelebb lépett. “Ava, kérlek. Csak add ide.”
Minden izomom megmerevedett. “Ő?”
Noah becsukta a szemét.
“Sosem mondták, hogy fiú volt,” suttogtam.
Csend.
Hátraléptem a házba. “Tudtad.”
“Ava, hallgass rám,” mondta Noah, most már gyorsan haladva. “A fiad él.”
A szoba megforgott.
Élve.
Megfogtam a kilincset, hogy megnyugtassam magam. “Hol van?”
Noah anyámra pillantott, és megértettem valami rémisztőt: félt tőle.
“Sosem volt szabad abban a kórházban maradnia,” mondta. “A szülés nem sürgősségi volt. Megszervezték.”
Anyám az ajtó felé rontott. Csaptam, és olyan erősen megragadtam a kezét a keretben, hogy sikítva kezdett. Noah kintről dörömbölte a fát.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
