“Azt akarom, hogy találkozz vele,” mondtam, mielőtt habozhattam volna. Nem tudod, mennyi időd van.
A félelem futó pillanatra visszatükröződött az arcán. “Mi van, ha utál engem?”
“Akkor elfogadod,” mondtam halkan. De legalább eljöttél.
A következő héten, miután Mark hazament, felhívtam Susan-t a levélen lévő számon.
Eleinte nem bízott bennem.
Azzal vádolt, hogy megpróbálom enyhíteni a bűntudatomat, manipulálom a helyzetet. Nem tévedtem teljesen a bűntudattal kapcsolatban.
“Nem kérem, hogy bocsáss meg neki,” mondtam. Kérem, engedd meg neki, hogy lássa a fiát.
Hosszú szünet következett, mielőtt végül kifújta a levegőt. “Egy megbeszélés.”
Egy parkban találkoztunk.
Eddie rúgott egy focilabdát a fűben, miközben Mark mereven állt, nem tudva, hogyan kerüljön közel.
“Helló,” mondta végül Mark. Mark vagyok.
Eddie kíváncsian nézett rá. “Üdvözlöm, uram.
Mark remegő nevetést hallatott. “Szia, Eddie.”
Eleinte kissé kínosan beszélgettek – az iskoláról, a fociról, a kedvenc nassolnivalóikról –, majd természetesebben. Susan távolról figyelte őket, karját keresztbe fonta és szemei csillogtak.
Később, amikor a nap lenyugodott, Mark leült mellém egy padra.
“Köszönöm,” mondta halkan. Mert nem mentem el.
“Nem érted tettem,” válaszoltam. Eddie-ért tettem.
Ezután elkezdtünk segíteni: bevásárlással, iskolai felszereléssel, bérleti díjjal, amikor Susannek szüksége volt rá. Mark minden vasárnap felhívta a fiát. Többet hallgatott, mint beszélt.
A házasságunk megváltozott, de nem omlott szét.
Hónapokkal később, egy délután Mark megfogta a kezem.
“Nem érdemlem meg a kedvességedet,” mondta.
“Talán nem,” válaszoltam. De a szeretet nem arról szól, mit keresünk, hanem arról, mit választunk.
Megszorította a kezem.
És prímre
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
