Ez volt a hibám.
Wren éppen felállt, hogy visszavigyen egy összehajtott helykártyát az üdvözlőasztalhoz, miután a szél felemelte a díszpontunkról. Óvatosan mozgott, de a gyerekek gyerekek, és a felnőttek, akik anyagot szórnak a zsúfolt teraszson, felnőttek, akik bajt hívnak. Piper megfordult, hogy újabb fotókört készítsen, egyik kezében egy félig befejezett pohár vörösbort tartott, miközben a ruhája mögötte csapdaként ívelt a padlódeszkán.
Wren pont a rossz pillanatban hátralépett.
A szandálja megragadta a ruha szélét.
A szövet erősen húzódott. Egy varrás szakadt el. A bor egy sötét hullámban fröccsent a felsőgös fólia elején.
Minden megállt.
Wren először megdermedt, majd tiszta riadtsággal nézett fel. “Sajnálom,” mondta azonnal. “Nem láttam.”
Piper olyan gyorsan fordult, hogy a fotós leengedte a kameráját. Egy pillanatra csak bámulta a foltot, és abban a pillanatban láttam a vihart, ami csúnya és gyerekes, és túl nagy volt a pillanathoz.
“Elrontottád,” mondta először mély hangon.
Már talpra álltam. “Piper, baleset volt.”
De sosem törődött azzal, hogy a baleset és a sértés közötti különbség legyen, amikor neki kényelmes volt, hogy igazságtalansággal érzi magát.
“Tönkretetted a ruhámat,” csattant oda, majd mielőtt bárki rendes léphetett volna közéjük, mindkét kezét előrenyomta éles, dühösen előretolva, hogy elmozdítsa a lányomat tőle.
Wren elvesztette a lábát a terasz szélénél. Hátrabotott, nekiütközött az alacsony korlátnak, és leesett az alsó kőösvényre.
A számból kijött hang nem tűnt nyelvnek.
Elértem a korlátot, és láttam, hogy oldalára gömbölyödve, döbbenten, gyengén sírva, egyik karja alá dugva, ami miatt a mellkasom megfagyott. Tudatánál volt. Kicsit mozgott. Ez megnyugtatottnak kellett volna, de a szülők nem arra vannak teremtve, hogy nézzék, ahogy egy gyerek elesik, és nyugodt maradnak.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
