Hátratántorodott, nekiment az alacsony korlátnak, és a lenti kőösvényre esett.
A hang, ami kiváltott belőlem, nem emberinek érződött.
Elértem a szélét, és láttam, hogy oldalra kuporodva, gyengén sír, egyik karját úgy tartva, hogy a mellkasom megfagyott.
Leszaladtam a lépcsőn, majdnem megcsúsztam, térdre rogytam mellette, és remegő kézzel megérintettem a haját.
– Wren, kicsim, nézz rám. Ne mozdulj – mondtam elcsukló hangon.
Az arca összerándult. – Anya… fáj a karom.
„Tudom” – suttogtam. „Maradj nyugton.”
Aztán felnéztem.
„Hívd a mentőket most!” – kiáltottam. „Készítsd elő az orvosi csónakot!”
A pillanat, amikor minden szétesett
Pánikra számítottam. Arra számítottam, hogy legalább egy ember emlékszik arra, hogy egy gyerek többet számít, mint egy ruha.
Ehelyett csak anyám hangja hallatszott le a teraszról, éles, ingerült hangja.
„Rowan, halkítsd le a hangod!” – csattant fel. „Tényleg jelenetet akarsz csinálni ebből a fogadásból?”
Úgy néztem fel rá, mintha most látnám először, ami bizonyos értelemben igaz is volt. Az emberek apró pillanatokban felfedik önmagukat, de válsághelyzetben mindent megmutatnak.
„Elesett” – mondtam nyugodt, de feszült hangon. „Segítségre van szüksége.”
Apám a korlát mellé lépett, és lenézett azzal a távolságtartó bosszúsággal, ami a kellemetlenségből fakad. „Nem volt olyan messze” – mondta. „A gyerekek visszapattannak. Vidd be, és ne idegesíts mindenkit.”
Felettük Piper dermedten állt, és a ruhája elejét bámulta, miközben az egyik koszorúslány idegesen suttogott, egy másik pedig egy vászonszalvétával próbálta kitisztítani a foltot.
– Tönkrement a ruhája – tette hozzá anyám, mintha ez mindent megmagyarázna. – Nem tudnád ezt ma este megtenni?
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
