A csendes utána
Három nappal később a portlandi lakás szinte természetellenesen békésnek tűnt, mintha maguk a falak is értették volna, hogy a zaj elég kárt okozott egy hétre. Wren párnák között támaszkodott a nappali kanapén, mentazöld mintával a karján, az ölében pedig egy halom vázlatpapírral. Az orvos biztosított róla, hogy jól fog gyógyulni, amit keményebben tartottam, mint a büszkeség, a harag, erősebben, mint bármi, amit a szüleim valaha mondtak.
A telefonom már negyvenharmadszor rezegett a dohányzóasztalon azon a délutánon.
Anya.
Ismét elnémítottam.
Egy órával később jött egy üzenet apámtól, merev és felháborodott, még bocsánatkérő is, majd egy hosszabb üzenet következett Pipertől, amely kifogásokkal kezdődött, hibáztatóan kóborolt, és könnyekkel zárult, mintha a kézírásjel helyettesíthetné a megbánatot. Egyiket sem olvastam el teljesen. Az ügyvédem már elintézte a vagyoni károk vitáját, az eseményveszteségeket és az eseményjelentéseket. A sziget biztosítójának megvoltak a saját eljárásai. Én is.
Wren felnézett a rajzáról. “Szomorú vagy?” kérdezte.
A gyerekek közvetlen kérdéseket tesznek fel, mert még nem tanulták meg a felnőttek szokását, hogy az igazság körbejárja, amíg az el nem fárad.
Leültem mellé, és őszintén átgondoltam a kérdést. “Azt hiszem, abbahagytam a színlelést,” Azt mondtam.
Oldalra billentette a fejét. “Ez jó vagy rossz?”
Ezúttal tényleg mosolyogtam. “Jó, azt hiszem.”
Felemelte a rajzát. Ketten voltunk egy sziklás parton, mögöttünk egy világítótorony volt, az ég hatalmas és fényes volt a víz felett.
“Ez mi vagyunk,” mondta. “Az új helyen.”
“Tetszik,” Azt mondtam.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
