Tiszta rémülettel nézett rám. Sylviára nézett, aki sápadt volt, mint a lepedő.
– Az apád… a Legfelsőbb Bíróság elnöke? – suttogta David.
Elmosolyodtam. A fogaim vérfoltosak voltak az ajkam harapásától.
– Megmondtam, David – suttogtam. – Nem tudod, ki írta a törvényeket.
5. fejezet: Az ítélet
Két perccel később megremegett a ház.
Nem kopogás volt. Betörés.
A bejárati ajtó fülsiketítő csattanással robbant befelé. A folyosón villámgránátok robbantak fel, vakító fénnyel és fülsüketítő zajjal töltve be a házat.
SZÖVETSÉGI ÜGYNÖKEK! A FÖLDRE!
Sylvia felsikoltott és bemászott az asztal alá. Mark berohant a kamrába.
David dermedten állt a konyha közepén, felemelt kézzel, hevesen remegve.
Hat férfi teljes taktikai felszerelésben rontott be a konyhába. Gépkarabélyokat vittek magukkal, és „US MARSHAL” feliratú mellényt viseltek.
„Kapcsolat elöl!” – kiáltotta az egyik.
LE! MOST!
Egy ügynök lecsapott Davidre. Keményen lecsapott rá, arccal a mellettem lévő vérfoltos csempékbe csapódva. David felsikoltott, miközben a karja a háta mögé csavarodott.
„Ne lőj! Ügyvéd vagyok!” – kiáltotta David.
„Fogd be a szád!” – vakkantotta az ügynök, és megkötözte a csuklóját.
Egy másik ügynök – egy orvos – térdelt le mellém.
„Thorne kisasszony? Carter ügynök vagyok. Kijuttatjuk innen.”
„A baba…” – sírtam.
„Van egy mentőautónk kint. Maradj velem.”
Felemeltek egy hordágyra. Miközben kivittek, elmentem David mellett. A padlóhoz szegeződött, arcát a vértócsámba nyomta. Könyörgő szemekkel nézett fel rám.
„Anna! Mondd meg nekik! Mondd meg nekik, hogy baleset volt! Összeházasodtunk! Nem tartóztathatnak le!”
Ránéztem. A férfira, akit szerettem. A férfira, aki tönkretette a jövőnket.
– Tiszt úr – mondtam az ügynöknek, aki Davidet fogva tartotta.
– Igen, asszonyom?
„Feljelentést szeretnék tenni” – mondtam tisztán. „Súlyos testi sértés. Jogtalan szabadságvesztés. És… gyilkosság.”
„Nem!” – sikította Dávid. „Anna!”
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
