“Nem fenyegetlek. Tájékoztatlak, hogy minden döntésedet mostantól dokumentálni fogjuk.”
Egyszer nevetett. Idegesen.
“Úgy hangzol, mintha bíróságon lennél.”
“Ez jobb, mint ahogy hangzom, amikor az apád vagyok.”
Letettem a telefont.
Délre ideiglenes megállapodások indultak. Mivel én voltam Hannah nagyapja, akit az örökbefogadási papírokban sürgősségi rokonsági kapcsolattartóként neveztek meg, és mivel a rendőrség és a gyermekvédelmi hatóság igazolta az elhagyás aggályait, Dana engedélyezte, hogy Hannah ideiglenesen velem távozzon, amíg a nyomozás folytatódik. Ez nem volt végleges felügyelet. Ez nem volt egy mágikus jogi mentés. A való élet nem működik ilyen tisztán.
De ez elég volt ahhoz, hogy kiszabaduljon abból a házból.
Elvittem Hannah-t felpakolni.
A szobája a ház hátsó részén volt, kisebb volt, mint amire emlékeztem. A falak bézsek voltak. Nincs Disney poszter. Nincsenek családi fotók. Egy egyszemélyes ágy egy fakó takaróval. Egy könyvespolc. Egy éjszakai lámpa, amely hold alakú volt.
A komódon egy keretezett kép hevert Ellenről.
Felvettem.
Hannah figyelt engem.
“Nagymama azt mondta, mindig tudni fogja, hol vagyok,” suttogta.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
