Trevor a járdára nézett.
“De megnéztem a videót újra. Tanácsadásban. Rákényszerítettek, hogy beszéljen nélkül nézzem meg.” A hangja megrepedt. “Láttam az arcát.”
Claire mellkasa összeszorult.
“Láttam Daisyt,” mondta. “Nem én. Nem a cég. Nem mindenki néz rám. Láttam őt.”
Egy pillanatra Claire nem tudott megszólalni.
Ez volt a legközelebb az igazsághoz, amit valaha is felajánlott.
“Örülök,” mondta óvatosan. “Régen szüksége volt rád, hogy lásd.”
Bólintott, vizes szemekkel.
“Nem tudom megjavítani, ugye?”
“Nem,” mondta Claire. “Mostantól csak olyan ember lehetsz, aki kevesebb kárt okoz.”
Törött lélegzetet engedett ki.
“Utálsz engem?”
Claire hosszú ideig nézte őt.
“Nem,” mondta.
Remény villant át az arcán.
Aztán befejezte.
“Nem vagyok annyira hozzád, hogy utáljalak téged.”
A remény elhalt, de valami más vette át a helyét. Talán megértés. Talán csak a kimerültség.
Az ajtó kinyílt.
Daisy kiment a felügyelővel, lila kabátban, és a nyulat vitte magával.
Megállt, amikor meglátta Trevort.
Claire leguggolt.
“Biztonságban vagy,” suttogta. “Kint leszek.”
Daisy bólintott.
Aztán az apja felé indult.
Trevor nem nyúlt hozzá.
Várt.
Ez új volt.
Claire visszatért az autójába, és a motor kikapcsolt állapotban végigült a látogatáson, figyelve, ahogy a levelek kaparkolnak a parkolóban.
Nem tudta, mi lesz Trevorból.
Csak azt tudta, hogy Daisy-t soha többé nem fogják megkérni, hogy álljon a hátsó udvarban és viccnek nevezze a kegyetlenséget.
Egy évvel a tönkrement születésnapi buli után Daisy újabb epertortát kért.
Claire megdermedt, kezében a bolti rendelési űrlap volt.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
