Azt hittem, félreértettem.
“Mi?” Gyengén jött ki a hangom.
Az anyja, Elaine, igazította a karkötőjét, és sóhajtott, mintha én lennék a probléma. “Claire, ne csinálj jelenetet. Reggel kiengednek. A buszmegálló közvetlenül kint van.”
“Hat órája szültem,” suttogtam.
Daniel vállat vont. “Itt vannak a szüleim. Már lefoglaltuk a vacsorát. Nem várod el, hogy lemondjuk a programot csak azért, mert fáradt vagy, ugye?”
A nővére, Melissa nevetett. “A nők minden nap szülnek.”
Rájuk néztem – drága ruháikra, a hideg arckifejezéseikre, a kocsikulcsokra Daniel kezében… egy autót, amit én fizettem.
A babám nyöszörgött, és még szorosabban öleltem meg.
“Daniel,” mondtam halkan, “tényleg egyedül hagysz itt?”
Közelebb hajolt, hangja mély volt. “Ne nézz így rám. Hálásnak kellene lenned, hogy a családom elfogadott, minden után.”
Mindent.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
